A kék lagúna Robinson történetének találkozása Ádám és Éva sztorijával. Ha azt mondom, hogy giccses, még finoman fogalmaztam.

Nem kevesebb, mint négy Oscart mondhat magáénak ez a film (zene, vágás, hangfelvétel és effektusok). Akár az átdolgozásért is kaphatott volna, hiszen egy nagysikerű riportregény alapján készült 1983-ban. Tom Wolfe a könyv szerzője, aki az amerikai űrkutatás hőskorának történetét írta meg.

Ahogy manapság a közel-keleti konfliktus hálás téma az akciófilmes bagázsnak, úgy pár évtizede a világháborús események felkarolása volt nagyon népszerű.

Valami paranormális jelenségnek köszönhetően ez mindeddig kimaradt a napi ajánlók közül, pedig aligha vonz kevesebb atlétatrikós családapát a tévé elé, mint bármelyik produkció, melyben Pedersoli úr Girotti úrral karöltve tűnik fel.

A Hugh Grant által fémjelzett vígjátékok meghazudtolhatatlan előnye, hogy egy okkultista faipari tanuló mindennemű szégyenérzet nélkül nézheti őket végig fatermuter köreiben, és mindhárman ugyanolyan jól szórakoznak a poénokon.

Igazi karácsonyi animációs horror-musical, igazodva az általános ünnepi életérzéshez. Tim Burton azért tud valamit, ennyire édesen groteszk mesével ritkán futhatunk össze, ráadásul szörnyszülött szimpatizáns sztorijából tanulhatunk is nem keveset.

Maculay Culkin olyan volt, akár a 2Unlimited. A 90-es évek elején mindenki istenítette, majd – bár tett rá néhány kósza kísérletet, hogy visszakerüljön a köztudatba - végleg a feledés homályába merült. Ugyanakkor kezünket a szívünkre téve bevallhatjuk: míg orrnyálkahártyája nem állt napi kontaktusban az ilyen-olyan szemcsés anyagokkal, jó pár szerethető produkcióban szerepelt.

„John Wayne… bekaphatja” – hangzik el Ganxsta Zolee és a Kartel Helldorado című, western imidzsbe csomagolt lemezén. Bár minden tiszteletünk az említett művészé, ebben az esetben maximálisan azonosulunk ezen szentenciával.

Amennyiben egy „ciki, de nem szeretem” címmel ellátott filmes lista megírására vetemednék, a Karambol, a Mechanikus narancs és a Donnie Darko garantáltan dobogós helyet érne el. Nos, ezúttal is utóbbi forgatókönyvírója alkotott.

Valószínűleg kiapadhatatlan energiakészletekkel rendelkezik az a laboratórium, melyben a hidrogén- és szilikonkezelésen átesett élő próbababákat állítják elő. Mással ugyanis aligha magyarázható, hogy a visítozó ribancokra specializálódott csuklyás/maszkos gyilkosok történetei a mai napig töretlen népszerűségnek örvendenek.

Akadnak filmek, melyek esetében csupán a DVD borító vagy a moziplakát is bőven elegendőnek bizonyul, hogy az ember bojkottálja megtekintésüket. Na, ez pl. a vigyorgó Renée Zellwegerrel és a napszemüveges Chris Rockkal tipikusan ilyen volt.

Vajon minek kell ahhoz történni, hogy egy ostoba előítéletektől ködös agyú, külvárosi, korosodó macsó énekórákat vegyen egy arcpirítóan mocskos szájú, transzvesztita előadóművésztől? Hát egy szélütés a minimum…

Amikor Mickey Rourke és Danny Trejo egyszerre tűnik fel a képernyőn, lányos zavarunkban nem tudjuk eldönteni, hogy egy plaszikai sebészi műhibákról látunk-e éppen bizarr dokumentumfilmet, esetleg mumifikálódott shar-pei kutyákról.

A szerző töredelmesen bevallja: pszichológiai ismeretei rendkívül hiányosak. Ugyanis a szóban forgó film megtekintéséig abban a hitben élt, hogy az ödipális komplexus kizárólag a fiúgyermekek kiváltsága. Hiszen a „fatherfucker” kifejezés az angol nyelvben sem bevált formula.

John Steinbecket amerikai íróként tartják számon. Valóban Amerikában, közelebbről Kaliforniában született, ám apja német, anyja ír származású volt. Szülőföldje, azaz Kalifornia regényeinek is állandó színtere.

Ha egy kereskedelmi televíziós kötődésű rendező nekiáll Guy Ritchie-t játszani, annak a legritkább esetben sem lehet pozitív hozadéka. – gondolhatná a rutinos tévénéző. Ezzel szemben az Argo üdítő színfolt az ostoros moszatok szórakoztatására legyártott hazai tucatvígjátékok sósavas kondérjában.